@charisma
1. Gara!badal-ra hivatkozva törtöltél hozzászólást.
2. Már kérdeztem többször: "még hányszor rágod le ugyanazt a csontot?"

Tisztáztuk már régebben, hogy a "non constat de supernaturalitate" nem jelenti az elítélést, csupán azt, hogy nem megállapítható a természetfölöttiség. Akkor lenne elítélve, ha a kivizsgálás "constat de non supernaturalitate (megállapítható, hogy nem természetfölötti)" döntésre jutott volna!

Te magad írtad itt:
1096. Garabandal et Rosario
„A rendkívüli jelenségek egyházi megítélése háromféle lehet:
1) constat de supernaturalitate (megállapítható, hogy természetfölötti)
2) constat de non supernaturalitate (megállapítható, hogy nem természetfölötti)
3) non constat de supernaturalitate (nem állapítható meg, hogy természetfölötti)”

(Nem mellesleg ez utóbbi is hordoz további jelentéstani rétegeket...)

Erre válaszoltam jómagam:

"A helyi hierarchák által adott értékelés a harmadiknak felel meg. – Ez egyszerű szillogizmus következtetéseként azt jelenti, hogy „non constat de non supernaturaliter” (nem állapították meg, hogy nem természetfölötti, azaz nem kizárt a természetfölöttiség!!!), tehát nem tilos oda menni vagy beszélni róla!"

@Bazsó-Dombi Attila
„non constat de non supernaturaliter” - ilyen megítélés továbbra sincs, ezt te hoztad létre.
Maradjunk abban, hogy te így értelmezed a harmadik katagóriát, én pedig úgy, ahogy én látom jónak.
Álláspontod szerint nem tilos odamenni vagy beszélni róla.
Az én álláspontom annyiban különbözik, hogy ezen álláspont népszerűsítésére (a saját posztom alatt) nem adok lehetőséget.
Mindenki terjessze ott álláspontját, ahol ezzel nem zavarja másokét.
Ebben talán megegyezhetünk :-)

@charisma
Írtam Neked már ezt is:
"Elfogadható, hogy nem akarod érteni a szillogizmus alapvető logikai normáját. De legalább a szavak elsődleges jelentését elfogadod tényeknek?! Ha igen, akkor minimum csúsztaszt, hogy ne mondjam, rágalmazol!"
Ergo: Inkább abban egyezzünk meg, hogy súlyosan tévedsz azt állítva, hogy bármiféle kategóriát jómagam hoztam volna létre. Sőt, Te nem vagy hajlandó az Arisztotelesz óta alapvetően kötelező általános gondolkozási szabályt elfogadni, annak ellenére, hogy az a teológiai gondolkodásban is irányadó!

következtetés, szillogizmus:
gondolatfűzés, melyben bizonyos tételekből, azok érvényénél fogva, valami azoktól különböző szükségszerűen következik. - A szillogizmus név Arisztotelésztől származik, aki benne látta az ismeretfejlesztés és a bizonyítás igazi eszközét. A ~ben két ítélet, az előzmények (protaszeisz) kapcsolatából egy új ítélet, a következmény jön létre. A kapcsolat lehetőségét az előzményekben szereplő középfogalom (meszon) adja meg, amennyiben egy általánosabb (a felső) fogalomban bennfoglaltatik, viszont egy harmadik fogalom (az alany) bennfoglaltatik a középfogalomban. A középfogalom indokolja meg a következményt, a zárótételben kifejezett tényállás okát (pl. Szókratész halandó, mert ember). Arisztotelész csak a kategorikus ~t veszi figyelembe, melynek - a középfogalomnak a két másik fogalomhoz való viszonya szerint - három figuráját tartja lehetségesnek: 1. a középfogalom a felső tétel alanya s az alsó tétel állítmánya; 2. a középfogalom mindkettő állítmánya; 3. a középfogalom mindkettő alanya. Ezek közül csak az első a tökéletes figura, miután a zárótételnek az előzményekből való szükségszerű következése ebből tűnik ki; azért a két másik figura is az elsőre vezetendő vissza. - A ~ szabályai: 1. minden ~ben lennie kell egy általános és egy állító ítéletnek; 2. a zárótétel csak akkor lehet ált., ha mindkét előzmény az; 3. minőség és mód tekintetében (melyre csak utalás történik) az előzmények egyikének a zárótételéhez hasonlónak kell lennie. - A ~ elméletén épül fel a →bizonyítás tana. Minden bizonyítás ~, de nem minden ~ bizonyítás, hanem csak a tudományos ~, mely a dolog szükségszerű okaira, az egyetemes tételre mutat rá. Azonban a bizonyításnak is van határa, egy ponton meg kell állnia. Ha a bizonyítás a végtelenbe menne, a bizonyítás s ezzel együtt a tud-os ismeret lehetősége megszűnne, mert a „végtelent nem lehet végigjárni” (Anal. post. I. 3; Met. IV. 4). Az arisztotelészi fil. igen fontos alapelve az a tétel, hogy bárminemű (logikai, metafizikai, etikai) oksoron a feltételek száma véges (a regressus in infinitum lehetetlensége). Minden bizonyítás végső előfeltételét olyan tételek képezik, melyek közvetlen (intuitíve) beláthatók lévén, sem nem bizonyíthatók (tagadva állítjuk őket), sem nem szorulnak bizonyításra. Az értelemben van ilyen közvetlen ismeret, mely éppen közvetlenségénél fogva nagyobb bizonyosságot nyújt, mint a következtetett ismeret, s azért minden ~ kiindulópontja. A legnyilvánvalóbb tétel az ellentmondás elve: „lehetetlen, hogy egy és ugyanazt a dolgot, ugyanabban a vonatkozásban valami megillesse és meg ne illesse”. Ebből következik a középkizárás elve: „két egymással ellentétes állítás közt semmi sem lehet, hanem ugyanazt valamiről szükségképp vagy állítani, vagy tagadni kell”. Minthogy a gondolkodás tárgya a lét, a legfőbb észelvek egyszersmind a létezésnek is az alaptörvényei, mind a logikai, mind a metafizikai tételek érvénye rajtuk nyugszik. Az alapelvek ismeretét egyetemes voltuknál fogva nem szerezhetjük a tapasztalatból, melynek az egyes, esetleges dolog a tárgya. De a tapasztalat szolgáltat arra alkalmat, hogy a képességileg velünk született elvek tudatos ismeretté váljanak.
következtetés – Magyar Katolikus Lexikon